Álltunk a szoborba merevedett sorsok tömegében.Már örökké meztelen,már mindörökre arctalan,félkezû férfiak,az Isten igazságába kapaszkodni vágyó asszonyok között.Három férfi,két asszony,egy gyerek.A múlt,a mi közös kelet-középeurópai múltunk megszenvedõivel szemben, a jelen szemtanuiként próbáltuk megérteni a meg nem érthetõt.
A Máramarosszigeti börtön a város közepén az egyik kapuja volt az ember alkotta pokolnak.A kapuk egy másikát -az Andrássy út 60-at,Budapesten- megjárta nagyapám is,apám is.Az itteni "Memorialt",ott a "Terror Házának" nevezik.Hiába hívtak meg,nem mentem el az avatására.Apám mindíg azt mondta:"az egyik fajta gyûlölet ellen,nem véd meg a másik"...De akkor,ott Budapesten talán még nem voltam elég érett egy olyanfajta szeretetre,ami képessé tesz belépni a betonpadozatú,még a rácsok áteresztette fényt is elsötétített cellába /bádogbögre,bádogtál,bádogkübli,vaságy szalmazsákkal,két lépés széles,három lépés hosszú/ az elkobzott remény falai közé.Most,itt Máramarosszigeten,október 13-án, már meg tudtam tenni mindezt.Tíz nappal a budapesti forradalom évfordulója elõtt.Akkor,apám nyakában ülve,négyévesen égették belém örökre a csepeli gyárak munkásainak heggesztõpisztolyai lángcsóváikkal a Sztalin szobor ledöntésének pillanatát.Anyám is,nagyanyám is velünk volt,és mindkét nagyapám.Három férfi,két asszony és egy gyerek.Akárcsak itt,a Máramaroszigeti börtön szögesdrótszegélyezte udvarán.
Felváltva fogtuk a kislány -Kassandra- kezét.Magyar ujjak kulcsolódtak egy szépszemû román leányka puha,fehér kezefejére.Vajjon mit értett meg a körfolyósós emeletek drótszövevényébõl,a sötétzárka betonba ágyazott vasbilincseit összefogó láncból,lakatból?Vajjon mit értett meg katólikus és ortodox papok,zsidók,németek,románok,magyarok,ruszinok,gyárosok, kereskedõk,munkások fényképeibõl?Vajjon mit értett meg a kihalgatószoba vallatófényének kegyetlen igazságából,hogy kiszolgáltatottak vagyunk másoknak,hogy kiszolgáltatottak vagyunk önmagunknak?
Egyik vállunkon ül az angyal,másik vállunkon ül a démon,és önmagonkban,a szívünkben dúl a harc Káin és Ábel óta szüntelenül.
Egyik íróbarátom,- aki ott volt a román forradalom barrikádjain- mesélte:"gyerekként itt játszottam a hóban..."Megrázó erejû kép.Kép,amit az akkori kor festett.Lázas önkívületben álmodok hasonlót néha.
"Hiszek-e a SZÓBAN?"-kérdezték többen is késõbb. Mi mást tehetnék?Mi mást tehettek azok,akik írtak a fejükben és morzejelek visszhangozták a születõ verset a falon keresztül tovább?
Berlin,Budapest,Prága,Gdansk,Temesvár,és más,és más városok sora.Tablókon,a cellák egy részében forradalmaink sora.A rabságban megszületõ szabadság klasszikus és szép megfogalmazása.Megható,még akkor is hogyha mûvi.
A gyerek a hóban!Az volt a valóság igazi leképezése.
Az õ jövõje lett a mi jelenünk,ahogy a jelenünk itt ez a kislány - a rideg folyósón,és kint az udvar bronz-csontbrigádjának gyûrûjében- lesz a jövõnk.Az õ ártatlansága,az õ hite, s majd ha felnõ,az õ szava.
Szó,ami örök,szó,ami legyõzhetetlen.
Gyertyát gyújtottunk és távoztunk,lassan,elgondolkodva,sorban,egymásután.Véletlenül utolsónak maradtam.Búcsúzóul még körülnéztem.Egy galamb ült az egyik emeleti cellaablak bedeszkázott rácsozatán.Egyedül ült ott,némán,mozdulatlanul.Elöszõr azt hittem a szoborkompozíció része."Milyen zseniális megoldás"-gondoltam.S akkor a galamb felröppent,tett egy kört,majd visszaszállt ugyanoda,s mozdulatlan maradt.
Talán örökre?!
2005 oktober 18. Máramarossziget Gaál Áron